Eljött az első nap. AZ ELSŐ NAP.
Reggel az ébresztőmre keltem, kimentem a konyhába ahol anya már kikészítette a tízóráim és amellett a pulton volt egy fél zsömle (nem tudok sokat reggelizni, ezért anya mindig elkészít egy szendvicset, amit elfelez, és az egyik felét ő eszi meg a másikat pedig nekem készíti ki) és mellette egy kis bögre cikóriakávé (anya szerint 14 évesen még szigorúan tilos koffeint inni). A reggelim mellett pedig elmaradhatatlanul ott állt egy tapadós jegyzet is amin ez állt: “Remélem nagyon jó lesz az első nap, ügyesen írj sms-t majd. (U.i.: kikészítettem az ünneplőt, NEM mehetsz bakancsba. Puszi, Anya) Pfff, fújtattam. Na jó. Elkészültem és elindultam. A Parlamenttől sétálva a metróig írtam egy sms-t anyának, miközben a The Caesars – Jerk it outja szólt a fülesemben, hogy rendben felkeltem és már elindultam. Egy fél percen belül jött is a válasz: “Ügyesen Remélem a bakancsod otthon van a helyén, puszi) Gondolkodtam, hogy nem válaszolok semmit és akkor anyát kétségek közt hagyom, de inkább nem szívattam csak írtam egy igent.)
Azt hiszem a Kossuth Lajos téri metrómegállónál van a világ legmagasabb mozgólépcsője. Nem viccelek. De akkor is a metrót választom, mert milyen menő sztori lenne már ha egyszer a metrón látnám meg életem szerelmét. Igen, ez az indok amiért a metrót választom a villamos helyett. És egy kicsit az is, hogy a suli közelebb van a metrómegállóhoz, mint a villamoshoz. A metrón pedig kismillió ember volt (még szerencse, hogy csak egy megállót kell menni) szóval egyelőre 1-0 a metró javára, hogy én valaha meglátok valakit, mert kapaszkodó kezeken, aktatáskákon és körülöttem álló lábakon kívül nem sok arc szorult a látóterembe.
Nagyon furán éreztem magam, tele voltam kérdésekkel és kételyekkel, olyan nehéz egy új helyre menni. Felsétáltam a hatalmas metróaluljáróban a tömeggel, próbáltam minél magabiztosabbnak tűnni. A tekintetemmel folyamatosan kerestem a következő lépéseket, a mozgólépcső helyét, az utcamegnevezést, közben próbáltam nem beleütközni senkibe.
Amikor kiértem az utcára egyből megláttam az épületet, amit nem nehéz meglátni mert éppen a metró kijárat mellett van az iskola épülete.
Amikor a bejárathoz értem és megláttam a gimi feliratát, elfogott egy érzés és gondolat amit nem tudok pontosan megfogalmazni. Egy érzés volt ami azt mondta, hogy ez most nagyon jó lesz.
De közben meg totál izgultam is, szóval, mivel volt még egy kis időm és annak érdekében, hogy levezessem az izgalmam úgy gondoltam mi lenne ha körbejárnám az épületet. Szóval tovább sétáltam a bejárattól ahol volt egy szökőkút padokkal, aztán gondoltam, na jó nem megyek tovább leülök. 10 perc alatt ezer szcenárió járta át a fejem, aztán vettem egy mély levegőt és erőt vettem magamon. Elindultam.
Beléptem az ajtón, ahol volt egy beléptető rendszer, amin át a legtöbben kártyával léptek be, viszont középen nyitva volt és egy tábla volt kihelyezve: “kilencedikesek erre”, hiszen mi még nem vettük át a kártyáinkat.
Amikor átléptem a nyitott kapun, a portásnéni mosolyogva lépett elém. Azt mondta tuti elsős vagyok, elkérte a diákom és megkérdezte melyik osztályba fogok járni. Elmondtam neki, hogy a B-be és útba igazított melyik emeleten és hanyas számú terem az osztálytermünk.
Felértem a folyosóra, nagyon sokan álltak kint eléggé szétszóródva, volt akik csoportokban álltak, voltak akik párosával ültek a terem falának mentén beépített padokon.
Elsétáltam közöttük, és a teremhez legközelebbi padon egy festett vörös hajú lány pakolászott a táskájában, összetalálkozott a tekintetünk és lazán mosolygott, majd köszöntünk egymásnak. A kezem éppen nyúlt a kilincs felé.
– Zárva van sajnos – szakította meg a mozdulatom – szerintem elfelejtették kikulcsolni a termet.
– Jaa – mondtam – Nem baj ha leülök?
– Nem dehogy, gyere csak – válaszolt, és ahogy felé fordultam láttam, hogy a fehér blúzára egy pólót vett rá amin egy bazi nagy Edward Cullen fej van. “Imádom” gondoltam.
– Noémi – mosolyodott el.
– Engem Zsombornak hívnak.
Abban a pillanatban hihetetlen pisilés jött rám.
– Nem tudod véletlenül merre van a wc? – kérdeztem.
-De, persze – felállt és a folyosó végére mutatott, hogy ott lesz.
Csak kézmosás közben villámként csapott belép a gondolat. Rohadtul nem köszöntem az osztálytársaimnak, mivel nem tudtam, hogy mindenki aki kint áll az osztálytársam, hiszen nem tudtak bemenni a terembe. Kb. belesüllyedtem a járólapba. Jó, szóval volt egy messze nem tökéletes alkalomnak mondható második esélyem. Visszafelé Noémihez, köszöntem mindenkinek aki útba esett. Erre a momentumra nem is akarok többet gondolkodni.
– Ha bármiben kell segítség csak szólj, én már jártas vagyok itt.
– Tényleg? Miért?
– Hát, én nyolcosztályos gimibe jártam és ettől az évtől átjelentkeztem ebbe az osztályba. Tök szenvedés volt ott, de nem akarok rosszat mondani. Viszont tényleg nem jöttünk ki annyira a többiekkel.
– Jaaa, de remélem tényleg nem vagy szomorú.
– Nem egyáltalán nem.
– Amúúgy, nagyon menő a pólód, de nem fognak érte szólni, hogy nem blúzban vagy?
– Ja, apa nem tudja, mert csak azután vettem fel, hogy elindultam otthonról. Majd ha megyünk át az ünnepségre akkor leveszem – nevetett – Nézd! Ott jön az osztályfőnökünk, akkor mindjárt – megszólalt a csengő – csengetnek.
Az osztályfőnök is konstatálta, hogy a teremajtó zárva van majd sietősen megkért minket, hogy tegyük le a táskainkat és álljunk párokba, mert úgyis át kell mennünk az ünnepségre, aztán ha annak vége elhozza majd a kulcsot és majd akkor lepakolunk bent. Én Noémival álltam párba.
Végigpásztázta a sort majd Noémin megállt a tekintete.
– Noémi, azt a pólót le kellene venni – szólt rá. Noémi erre ellenkezés nélkül felnyújtotta a karját és lehúzta a blúzára vett alkonyatos pólót.
– Jó gyorsan tedd el a táskába, nem hinném, hogy arra most szükséged lesz, hékás, fiúk! – és már rohant is hozzájuk. Mivel úgy álltunk sorba, hogy a fiúk álltak leközelebb abba az irányba amerre mennünk kellett Tanárnő megdörzsölte az állát és annyit mondott, hogy akkor a fiúk jönnek vele a sor elején. Közben láttam, hogy egy lány csatlakozott Tanárnő mellé.
Miközben haladtunk át a templomba, a hangzavar miatt, Noémival észrevétlenül tudtunk beszélgetni. Hirtelen eg furcsa érzésem támadt. Mintha valaki nagyon az aurámban lenne. ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Hirtelen elfordultam és ahogy vállam már nem ott volt ahol addig egy tenyeret láttam ami éppen elnyúlt mellettem, azt pedig egy egyensúlyából kiesett test követte, mivel a vállam elmozdításával megfosztottam bármitől amibe támaszkodni tudna és így Kornél (mint utólag kiderült ) totál arcra esett.
-KORNÉL! HOGY KERÜLTÉL ODA! MI TÖRTÉNIK??? – ordított Tanárnő, miközben megállította a sort és hátralépett. Felsegítette Kornélt aki árva tekintettel nézett vissza a Tanárnőre és annyit mondott „Én itt szeretnék menni”. Tanárnő erre meglágyulva a jófiús mosolyon annyit mondott neki, hogy rendben van, de örülne neki ha nem lenne több probléma. Ezután még megkérdezte, hogy fáj-e neki valami és minden rendben van-e, amire Kornél felelt, hogy igen és ezután ment minden tovább az eddigiben, leszámítva azt, hogy Kornél páratlanul állt a sorban mögöttünk, amit Tanárnő észre sem vett az imént történt esemény miatt.
– Micsoda bemutatkozás – dünnyögte – Ez fájt egyébként. Nem köszönsz amikor jössz és aztán amikor csak jó fej akartam lenni és bemutatkozni, ha már neked nem sikerült, akkor ezt csinálod – erre én csak egy szomorú fejjel reagáltam, amivel egy szomorú emojit akartam kifejezni. Nem tudtam mi lenne a jó reakció és bevallom amit reagáltam az kicsit tudálékosra sikeredett.
– Ne haragudj, de nem hinném, hogy az a legjobb módja a bemutatkozásnak, hogy csendben a másik feje mellé hajolunk, természetes, hogy az ember ilyenkor megijed! – Érveltem.
Kornél szerencsére jól kezelte a helyzetet, bemutatkozott és mi is bemutatkoztunk neki ő pedig büszkén elmondta, hogy mindenkit ismer már az osztályból. Azt hiszem, hogy ő teljesen laza, bátor és vicces srác, aki nem valami szégyenlős, mivel révén, hogy utoljára érkeztem mindenkit elkezdett nekem bemutogatni. Olyan nagy volt a hangzavar igy senkinek nem tűnt fel, hogy éppen róla beszél Kornél.
16-an vagyunk az osztályban. A másik A-s osztály létszáma 18 fő. Ők akik nyolcosztályos gimibe járnak. Így az évfolyamon a teljes létszám 34 fő, változó a létszám az évfolyamok között de mindegyiken két osztály van kilencediktől tizenkettőig, ez körülbelül 160 fő, plusz azok akik akik még alattunk járnak negyediktől nyolcadikig az 90 fő, így pedig a gimi teljes létszáma nagyjából 250 fő.
Dórival kezdte Kornél. Ő érdeklődik a divat iránt és csak azt tanulja meg amit muszáj, de azt nagyon.
Timi csendes és félénk de Kornél szavaival élve nagyon para a lány. Éjjel-nappal olvas, él hal a fantasy regényekért és a szülei azt a kikötést adták neki, hogy csak akkor vesznek neki új könyvet ha kiolvassa a kötelező olvasmányokat. Erre fel körülbelül két hét alatt kiolvasott mindent, és ezek mellett még 15 könyvet a nyáron. Wow.
Zita sportol, folyamatosan jár versenyekre és már helyezéseket is ért el gimnasztikában.
Benjáminról nem mondott semmit Kornél mert ő egyszerűen nem szólt neki vissza. Szóval ő ilyen titokzatos alter.
Evelin kitűnő tanuló, országos versenyt nyert Biológiából és Kémiából.
Aztán legelőre mutatott. A fiúk, ők a haverjaim: Dani, Áron és Alex. Viszont a lány legelőn, Barbi. Az ő belépője csillagos ötös volt számára a mai napon, de a többieknek valószínűleg mínusz százas. Megjött és anélkül, hogy bemutatkozott volna konkrétan kioszott mindenkit. Kornél így mesélte el a történteket: Barbi amint megjött félbehagyta a bemutatkozását körbenézett és azt mondta: „Nos. Sajnálattal realizálom, hogy nem ez a legjobb osztály amibe bekerülhettem, de ez van. Innentől szeretnék csak a tanulmányiamra koncentrálni mert az tiszta, hogy a barátkozásra nem fogok tudni: hiszen ahogy mellékelt ábra mutatja.” miközben az osztályra mutatott és folytatta, hogy „nincs kivel”.
Persze mindannyian lefagytak és próbáltak egy kis hatásszünetet hagyni, hátha ez csak valami vicc. De sajnos ebben semmi vicc nem volt.
Mivel Barbi sztorijával elment az idő és vészesen közeledtünk a templomhoz, Kornél csak gyorsan felsorolt mindenkit aki eddig kimaradt és közben a tekintetét mindig az adott illetőre irányította: Kata, Zsófi, Brigi, Norbi.
– Én – Kornél mutatott magára büszkén aztán azt mondta, hogy >én< pedig fiú vagyok aki miatt pofára esett. Mielőtt bármit is tudtam volna mondani ezen a ponton, elértük a templom ajtaját ahol már az ajtóban ránkparancsoltak az ügyeletes tanárok, hogy síri csendben kell lenni. Persze azért gyorsan odasúgtam, hogy remélem azért majd még rendesen is bemutatkozhatok.
Az ünnepség tök uuuuuunalmas volt, végighallgattuk a misét és utána egy eszméletlen hosszú tájékoztatót.
Szünetben végig Noémivel voltam és sikerült váltani pár szót Kornéllal, elmondtam neki, hogy most költöztünk fel Budapestre és igazából nincs semmi érdekes amit így ki tudnék emelni. Azt hiszem teljesen átlagos vagyok. Persze leszámítva, hogy arcra esett miattam.
Ja és majdnem elfelejtettem, hogy végre be tudtunk menni a termünkbe.
A bejárattal szemben hatalmas régi ablakok, 3 oszlop padsor, amikbe kettesével lehetett ülni és középen egy hatalmas tanári asztal. Ahogy kezdett alakulni az ülésrend az első sorok még üresek voltak, de azt hiszem túl ambíciózus lett volna oda ülni és amúgy is én túl szociálisan kínos vagyok, hogy az első sorba üljek. A hátsóbb padokat már befoglalták a fiúk, de amúgy is mint átlagosan jó tanulónak az utolsó padsor tabu volt. Egy-egy szabad hely volt, de mivel már kitaláltuk, Noémivel hogy együtt fogunk ülni () és gondoltam, hogy esélytelen lenne alkudozni a helycseréről, így gyorsan a választásom az ajtó felőli oszlop 2 sorára esett. Letettem a táskám jelezve Noéminak, hogy megtaláltam a tökéletes helyünket ő pedig mosolyogva leokézta a döntésem.
Megszólalt a csengő. Mindenki leült a padjához és vártuk, hogy megérkezzen az osztályfőnökünk, Lengyel Veronika tanárnő, angol szakos tanár.
Beért és letette a naplót az asztalra.
– Nos, mindenekelőtt szeretném felírni az ülésrendet, de mivel nagyon szétszórtan ültök és ez így nagyon hézagos szeretnék egy-két változást eszközölni. Lássuk csak, az már biztos, hogy ez így nem maradhat.
És előjött a régi trükk: felvetette az első legszélsőségesebb opciót amit természetesen mindenki elutasított. A trükk pedig az, hogy ebbe érvelés nélkül belement így a soron következő változtatást már könnyen el tudta fogadtatni, mert sokkal jobban hangzott mint a lehetetlen első opció. Teljesen érthető kérések voltak.
– Rendben, azt el tudom fogadni, hogy ide legelőre senki nem szeretne ülni. Én is voltam diák tudom, hogy megy ez. De amihez ragaszkodom: Kornél és Dani onnan hátulról kérlek gyorsan üljetek át az ablakfelőli padsor utolsó előtti padjához, hogy közelebb legyetek. Norbi, Barbi, Benjámin ti egyedül ültök. Nem szeretnétek összeülni?
– Köszönöm a lehetőséget Tanárnő, de én inkább maradnék itt elől egyedül, mert nem leszek az aki mellé kényszerből ültetnek valakit és aztán egy évig kínosan ülünk egymás mellett mert nulla közös dolog van bennünk – válaszolta Barbi. Hideg, de korrekt érvelés.
– Én is azonos véleményen vagyok – mondta Benjámin.
Norbi csak megvonta a vállát, hiszen így neki nem volt semmi választási lehetősége.
Szegény.
-Most, hogy meg van a végleges ülésrend szeretném lediktálni az órarendet és kérem, hogy mindenki vegye elő a füzetét amibe mostantól minden fontos dolgot leírtok amit az órán mondok. Ma délig fog tartani a tanítás és egész nap a házirendet és minden más tájékoztatást fogok elmondani nektek. Holnaptól pedig gőzerővel fog elindulni a tanítás.
Egy maratoni tájékoztató következett maratoni jegyzeteléssel amiket csak a 10 vagy 15 perces szünetek tettek élhetőbbé.
Mindenféle blabla: mik a belépés szabályai, hogyan kell használni a beléptetőkártyát, hozzáférést kaptunk a digitális naplóhoz (amit minden szülőnek délután küldenek ki e-mailben ), hányra kell érkeznünk, melyik csengő mit jelent, hogy van egy sulibüfé, hol van a tesiterem, az ebédlő, hol vannak a kulcsfontosságú termeink, melyik folyosó hova vezet, hogyan kell menekülni, merre és mikor lehet kimenni az udvarra. Megkaptuk a tanárok névsorát akik tanítani fognak minket és hol találjuk a tanári folyosót.
Délben a kapun kifáradtan léptünk ki Noémival. Együtt mentünk a metró felé, mert ő is ezen a vonalon lakik, csak ő másik irányba megy. Lent középen együtt vártuk a metrót és amint jött, intettünk egymásnak, hogy holnap találkozunk.
Most pedig azt hiszem a bejárati ajtó zárját hallottam kattani, ami azt jelenti, hogy anya megjött és most jöhet az én maratoni mesélésem, amit lehetetlen lesz kikerülni annyival, hogy semmi nem történt. Meg majd ne felejtsem el Noémit ismerősnek jelölni.
Szóval Kedves Naplóm, holnap újra találkozunk.