Zsombor vagyok. Budapestre költöztünk és itt fogom elkezdeni a gimit. Szóval ez egy tökéletes alkalom, hogy elkezdjek naplót írni.
Legalább százféle dolgot érzek egyszerre. Már fél éve kiderült, hogy anyát előléptetik a munkahelyén, én pedig azóta teljesen be voltam zsongva, mert tudtam, hogy BUDAPESTRE költözünk. És igen, ez hatalmas nagybetűvel, mert ennél menőbb dolog nem is történhetett volna velem.
Nem visel meg annyira a költözés és emiatt egy kicsit bűntudatom is van. De ha belegondolok, igazából úgyis véget ért volna rengeteg kapcsolatom, hiszen mindannyian elballagtunk és tök más helyekre jelentkeztünk középsuliba. (Persze azzal a különbséggel, hogy én az ország legmenőbb városába, ahol ezer meg egy programot lehet csinálni, hiszen tele van plázával és rengeteg király hellyel.) Az emberekkel, akik pedig fontosak voltak, megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, de valójában nem igazán keresett senki, csak egy-két közeli barátom.
Arra gondoltam, hogy szeretném megörökíteni az emlékeim, ezért elkezdem a naplóm a gimis éveim alatt. Biztos vagyok benne, hogy néha awkward lesz, de tuti, hogy izgalmas és szép is.
Ami viszont most éppen a legnagyobb depressziót jelenti nekem az az, hogy az augusztus 20-i tűzijátékot mindig a barátaimmal töltöttem, de most anyának fontos elintéznivalói voltak a héten és ezért fel kellett utaznunk, aztán mivel minden napra volt valami, nem volt kedve oda-vissza utazgatni a két város között, ezért lényegében nagyon sok cuccunkat felhoztuk, szóval kb. már a héten felköltöztünk. (Persze ha a felköltözést a kipakolatlan dobozok jelentik, mivel anyának összevissza kell rohangálnia mindenhová.)
A dolog jó oldala viszont, hogy szerencsére egy hét múlva végre teljesen megszűnik az ingázás, nem kell többé hurcolni a dolgainkat és idegeskedni, mert minden dolgunk itt lesz az új lakásban kicsomagolva. (Ez azt is jelenti, hogy többé nem kell Anya hisztijét hallgatnom, hogy hogyan tudnék neki jobban segíteni, aztán pedig konkrét dolgokat nem mond, csak elvárja, hogy találjam ki a gondolatait!)
Szóvaaaal ennyit a szomorkodásból, meg kell próbálnom a dolgok jó oldalát nézni. Nagyon izgulok a gimi miatt, hogy lesznek-e olyan emberek, akik megértenek. Anya szerint ez teljesen természetes, ami részemről éppen elég lenne, ha levonná ezt a konklúziót ilyenkor, de ő inkább még valamiért random programokat szervez, hogy „jobb kedvem legyen”.
Mára például azt találta ki, mert hogy szerinte biztos totál depis vagyok (valahogy mindig megérzi ) azon, hogy nem tudom ezt a napot otthon tölteni a megszokott módon, ezért estére foglalt asztalt egy menő tetőteraszos étterembe vacsorázni, és onnan fogjuk nézni a tűzijátékot együtt. Viszont nyilván beközölte nekem a mesterszabályt (azok a kompromisszumok…): Tilos vinnem a telefonomat. Most ahelyett, hogy a barátaimmal lennék, anyával fogom nézni a tűzijátékot és megint csak álmodozhatok arról, hogy egyszer majd valaki nagyon fontossal töltöm ezt a napot. Persze, majd egyszer, de leginkább soha.
Most sajnos be kell fejeznem az írást, mert már kiabál, hogy ideje elkezdenem készülni.
Remélem, majd egyszer vicces lesz visszaolvasni ezt az egészet. (Vagyis inkább nagyon is remélem, hogy vicces lesz, nem pedig siralmas. )