Most, hogy beköszöntött a elő-elő-ősz (vagyis 2 nappal a 2 héttel az ősz előtt vagyunk) valami átkattant bennem mert innentől már majdnem hivatalosan (tehát kevésbé néznek érte hülyén) lehet inni forró kávét, chai lattét, vanilla lattét americanot, majdnem bármilyen forró italt sétálás közben.
Egyébként azt mondtam az előző bejegyzésnél, hogy le fogom tenni a Wallflowert, de nem tudtam. Ezért mostmár háromnegyedénél járok, de el kell, hogy mondjam, hogy talán nem a könyv volt az indokolatlan melankóliám oka, mert amikor olvasom sokszor kiráz a hideg, de olyan kellemesen mint mikor tudod, asmr videót nézel.
Ennek örömére pedig tegnap munka után elmentem az Írok Boltjába és elképzeltem, hogy író vagyok (mármint ezt nem ilyen elcsépelt viccként értem, hanem valóban elképzeltem milyen érzés lehet amikor a te szavaid adnak reményt, inspirációt, nyugalmat, támogatást az írás által), hogy megvegyem a Zabhegyezőt (persze angolul) és sajnos szomorúan kellett realizálnom, hogy itt is a fekete borítós példányt árulják, nem pedig a sárgát (amit már annyira elképzeltem magamnak ). Persze még ott a könyvesboltban elkezdtem felkutatni, hogy hol szerezhetném be azt a példányt, beleértve a prágai könyvesboltokat is, mert szeptemberben Prágába fogok utazni. Aztán persze nagyon hamar (haha, valójában 1 órán át a boltban ültem és szenvedtem a borítókon) rájöttem, hogy a sárga borítónál már csak az eredeti piros tetszik jobban, azt viszont esélytelen beszerezni, szóval beletörődtem a fekete borítóba.
Tegnap azon kívül nem történt semmi különös, hogy sikerült impulzusvásárlást rendeznem és megvettem egy könyvjelzőt kb háromszoros áron mint a lélektani határom lenne rá és, hogy a főnököm nagyon megdicsért mert megoldást találtam egy problémára, amit személyes challenge-nek tekintek és hetek óta pánikrohamaim vannak tőle.
Szerettem volna még tegnap írni, de elrohant az idő.
Ma elmentem a kedvenc reggelizőmbe és a nagyon szokásos peanut butter toastom (ez már lehetne a védjegyem tényleg) ettem. A következőt pedig csak azért szeretném elmondani, mert a barátaim mindig panaszkodnak, hogy én mennyire nem szeretek változtatni és mindig ugyanazt csinálom. Nos. Most ismét szerettem volna valami újat kipróbálni és a szokásos vanilla latte helyett chai lattet rendeltem, amit soha többé nem fogok mert konkrétan fűszeres tej íze volt (mármint chai fűszeres), amivel nem lenne semmi baj azt leszámítva, hogy nem iszom bögréstül a tejet. Megint bebizonyosodott, hogy nekem ennyit az új dolgok kipróbálásáról.
Miután megreggeliztem elsétáltam a Lánchídhoz, azon át pesti oldalra onnan pedig Parlamenthez, de mielőtt leültem volna egy árnyekos helyen, elmentem egy kávézóba ahol régen voltam egyszer, mert megkívántam az americanót. Hát iszonyat forró volt, de iszonyat finom is. Megkívántam a cigit is, de sajnos otthonról nem hoztam magammal, a közelben pedig nincs dohánybolt. Szóval a kávémmal leültem ide a Parlamenthez és leálltam gondolkodni és írni.
Most itt ülök és valahogy minden rendben van. A lakótársamtól behúzott zöld vászontása a földön pihen. (Azért kellett behúznom mert nem találtam a sajátom amire “világbéke” van írva, már nagyon régen használtam és azt hiszem kidobtam mert tönkrement. Nem emlékszem biztosan.) A kábeles fülesem hoztam el, amin végtelenül romantikus zenéket hallgatok és nagyon nosztalgikusan néz ki.
Útközben néha eszembe jutott a legjobb barátnőm, akivel összevesztünk egy pár hete. Akárhonnan közelítem meg a dolgot mindig arra jutok, hogy mi ezt már nem tudjuk máshogy csinálni. Másak lettünk és már nem olyan mint régen. És ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem őt vagy az emlékeinket. És nem azt jelenti, hogy ő nem szeret engem vagy az emlékeinket. Ez egyszerűen nem olyan dolog ami megadatik az embernek, hogy önkényesen eldöntse: egy bizonyos másik emberrel összepasszolnak és akkor minden klappol. Nem. Az ilyen kapcsolatokat az élet dönti el az ember számára, hogy kivel működik és kivel nem. És ha elmúlt akkor elmúlt. Még arra is gondolok, hogy ha az egyik ember túl teszi magát az önzőségén és képes odaadónak lenni a másikkal, ez nem biztosíték arrra, hogy a másik is így fog tenni, ez pedig egy idő után frusztrációt generál, ami előbb-utóbb csak úgy megöli a kapcsolatot, mintha az ember látna a jeleket és lassan elengedné. Mint, ahogy mi a példánk is mutatta.
Tényleg jól esne egy cigi, de ha elmegyek kiesek a gondolatspirálból.
Eszembe jutottak a szüleim, hogy mennyire szeretem őket és, hogy milyen hálás vagyok, hogy úgy neveltek fel, hogy érzékeny legyek ezekre a dolgokra.
A villamosok jönnek-mennek. Persze a Parlament be van építve, gondolom a közelgő rendezvényre készülnek. Amin instant megszakad a szívem mert minden évben elképzelem, hogy a tüzijáték alatt a szerelmemmel egymást kezét fogjuk aztán a legjobb résznél csókolózunk. Csak ez valahogy évről évre nem jön össze.
Mindegy. Egy kicsit figyeltem a Dunát, ahogyan folyik lefelé és fodrozódik a víz és ahogyan a napfény megcsillan az apró hullámokon és egy pillanatra felerősödött a bizalmam, hogy ha elégge akarunk valamit és szeretjük azt akkor előbb-utóbb az utunkba sodorja az élet a vágyunk tárgyát. És ez a reménysugár visszahozta a boldogságom.
Az emberek továbbra is jönnek-mennek és azt kívánom, bárcsak megmutathatnám neked az összhangot amit érzek és látok most, de nem vagyok jó fotós és mostmár azt hiszem ideje elindulnom a metróhoz.
