Jó akkor legyen ilyen in medias res kezdés rögtön. Ez itt az én naplóm ami természetesen teljesen valósághű, kivétel abban, hogy a neveket fiktív nevekre cserélem (amiket remélem nem fogok elfelejteni és aztán össze-vissza cserélgetni), mindez annak érdekeben, hogy megőrizzem az anonimitást (van ilyen szó?) magamnak és persze mindenki másnak is.
Nem is tudom hol kezdjem a mai napot, az arról való értekezéssel, hogy az embernek minél jobban tele van a keze és minél mélyebbre teszi el a telefonját a táskája mélyére annál nagyobb eséllyel lesznek ellenőrök a Deákon a metróaluljárónál vagy, hogy egész héten milyen szar barátnak éreztem magam (amin sajnos nem sokat segít, hogy nem tudom mit kellene máshogy csinálnom) vagy, hogy a semmin sikerült magamra haragítanom a postás bácsit és azóta ezen ruminálok? Nem tudom. Azért ebből a pár sor alapján kellene megitélnem magam azt mondanám, hogy köszönöm inkább nem olvasom az életem.
Amúgy igen, el fogom kezdeni ezt a naplót mert sajnos valami nagyon motoszkál bennem, hogy csináljam és minél jobban ignorálom ezt az érzést annál kényelmetlenebbül érzem magam. Aztán minél többször képzelem el, hogy csinálom valami kis zene felcsendül a lelkemben (persze csak nagyon halkan). Viszont attól nem tudok eltekinteni, hogy mi van ha ez egy ilyen isteni jel ami rámutat arra, hogy mi az amit csinálnom kell, tudod mint amiket az ilyen motivációs könyvekben írnak.
Eredetileg szerettem volna bemutatkozni és irtam is a fejemben egy frappáns bemutatkozást amikor megszületett bennem ez a szándék, persze tíz perccel később el is felejtettem (amúgy lassan megtanulhatnám, hogy ezeket asap fel kell írni a telefonos jegyzeteimbe). Egyébként nagyon cool volt, viszont tényleg nem jut eszembe a szöveg, ezért azt hiszem a bemutatkozás dolgot arra hagyom, hogy rajzolódjon ki a napló olvasása során.
A reggelem úgy indult, hogy döntésképtelenkedtem mivel vettem 4 könyvet, hogy most akkor melyiket akarom olvasni utazás közben. Mostanában olvasni szoktam, mert tök jól kikapcsol. Persze csak akkor ha buszon nem éppen egy 5 éves kisfiú ül előtted akinek minden másodpercet narrál az anyukája, ő maga pedig mindenre rácsodálkozik. Ez amúgy irtó cuki, de sajnos túl frusztrált voltam, hogy ezt értékelni tudjam.
4 könyvet vettem amiből 2 iszonyat depressziós (A little life & The perks of being a wallflower). Ebből a kettőböl a Little Life-ot már olvastam 1 éve (és az biztos, hogy nem most fogom újra olvasni, bye bye depresszió ) szóval ez már kiesik. Általában úgy számolom, hogy minden 1 depressziós könyvre, szükségem van kb 2 vidámra, ezért a maradék kettő az Leiner Laurától a Random és a Bábel. Mivel döntésképtelen vagyok így általánosságban (első bemutatkozás cue) így folyamatosan billeg bennem a mérleg, hogy mit is akarok pontosan és mi lenne jó, mitől lenne jobb kedvem, kedvenc szokásom, hogy így előre elképzelem milyen aesthcetic lenne melyik dologgal, de ez sem sokat segít mert a végén mindig ott lyukadok ki, hogy mindkettővel ugyanolyan aesthetic. Hát igen, hajlamos vagyok a túlgondolásra is.
Szóval reggelre elbillent az mérleg a Wallflowerre (még egy iszonyat jó lejátszási listát is találtam hozzá spotify-on) de így mivel ma estére teljesen bedepresszióztam, úgy tűnik ezt parkolom kicsit és visszatérek a Randomhoz.
Reggel a metró után, az iroda előtt egyenesen a kisboltba mentem, hogy vegyek magamnak egy ilyen retro szendvicset, mert már unom a kakaóscsigát vagy brióst és ettől a fajta szendvicstől teljesen nosztalgikus érzesem van.
A Deák téren az iroda előtt állva pedig megint elfogott ez az érzés (nagyon szeretem ezt az érzést), hogy minden összhangban van és milyen szerencsés vagyok. Aztán fent kinyitottam a laptopom és el is múlt az érzés. (Egyébként a Wallflower miatt annyira be voltak pörögve a gondolataim, hogy még a portás bácsinak sem tudtam köszönni csak kb így haromnegyed út után amikor éreztem, hogy hiányzik valami, miközben kapkodva hátrafordultam és konstatáltam, hogy furán néz, hogy mi van velem. (Mert amúgy alapból nagyon udvariasan szoktam köszönni)
Ezután pedig szépen lassan eltelt a nap (ami azt jelenti, hogy mindenféle megoldandó katasztrófa nélkül) és már alig várom a két hét szabadságot. Nagyon ki vagyok fáradva és jót fog tenni a pihenés. Az elmúlt két hónap minden szempontból egy hullámvút volt. Még sosem voltam két héten, így nagyon remélem, hogy beüt egy kicsit a nyáriszünet érzés.
Hazafele szinte csukott szemmel jöttem el az Árkádnál mert két napja munka után a plázákat járom és nem, köszönöm ennyi elég volt. Tegnapelőtt könyveket vadásztam, tegnap pedig körülbelül 2 órán át egy gyógyszerautómatát kerestem a nem tudom hány négyzetméteres plázában, amit végül nem találtam meg). Irtó gyorsan megvettem a rizsfelfújtam a pékségnél és már húztam is haza. Vacsora közben animéztem aztán valamivel sikerült felzaklatni a lelkem (vagyis hát 70%-ban a wallflowerrrel) szóval azóta itt vekengtem az ágyba. Gondolkodtam a barátságról, rumináltam azon, hogy szörnyű ember vagyok e, hogy mennyire szeretnék teljesiteni a munkában, és még legalább 1000 okát kutattam, hogy miért érezhetem magam így. Aztán feladtam harcot, próbáltam érezni mit kellene csinálnom és hát így született ez a bejegyzés. És ettől meglepően jobban is érzem magam. Talán erre mondják azt, hogy a naplóírás terápiás jellegű.
Egy részem szeretne még bővebben fejtegőzni de egy másik (a felelőségteljesebb) már menne cigizni az ablakba (ezzel, hogy jön össze a felelősség?) valami melankólikus zenére, hogy jöjjön az alvás és még pont beleférjen a 22:00 órás célkitűzés (a felelősség résznél erre gondoltam).
Ééés reggel pedig az utolsó munkanap a 2 hetes szabadság előtt!!! (És plusz jó a dologban, hogy csak kettőig dolgozunk szóval, 14:00-kor bekapcsol a ne zavarjanak & az egész e-mailem elnémul)