szerda, augusztus 20.
Mindig olyan nehéz belefogdni és elkezdeni valamit. Annyira ügyetlennek érzem magam közben, mert nem tudom, hogyan lenne célszerű elkezdenem és tapasztalatom sincs benne hiszen mivel még soha nem csináltam soha nem is kezdtem el.
Annyira sokfélék most az érzelmeim. Egyrészt már fél éve kiderült, hogy Anyát előléptetik a munkahelyén, ami tök jó mert tök sok pénzt fog keresni viszont emiatt el kell költöznünk. Annyira nem bánom mert az itteni barátaim annyira nem állnak közel hozzám és ha belegondolok nagyon menő dolog lesz Budapestre járni gimibe. Mégis van bennem egy megszokás amit úgy érzek nehéz elengednem. És ennek tuti köze van ahhoz és, hogy kicsit bűntudatom van attól, hogy valójában nem visel meg annyira ez az elköltözés. Mert (nagyon sajnálom, hogy csapongok) ha belegondolok igazából úgyis véget ért volna a kapcsoaltunk hiszen mindannyian elballagtunk az általános iskolából és új sulit fogunk kezdeni szeptembertől. Azzal a különbséggel, hogy én az ország legmenőbb városában ahol ezer meg egy programot lehet csinálni, tele van plázával és rengetek hellyel.
Arra gondoltam, hogy szeretném megörökíteni az emlékeim és szenvedéseimet ezért elkezdem ezt a blogot a gimis éveim alatt. Biztos vagyok benne, hogy néha awkward lesz de tuti, hogy izgalmas és szép emlék lesz később visszaolvasni.
Most éppen depressziós vagyok mert az augusztusi 20-i tüzijátékot mindig a barátaimmal töltöttem, de most Anyának fontos elintéznivalói vannak a héten és ezért fel keleltt utaznunk, aztán mivel minden napra volt valami Anyának nem volt kedve oda-vissza utazgatni a két város között. Na mintha nem ezt csinálná már egy fél éve. Most ahelyett, hogx a barátaimmal lennék Anyával fogom nézni a tüzijáték és megint csak álmodozhatok arról, hogy egyszer majd a szerelmemmel töltöm ezt a napot. Na persze, majd egyszer, de leginkább soha.
A dolog jó oldala viszont , hogy szerencsére egy hét múlva végre megszűnik az ingázás, nem kell többé pakolászni és idegeskedni mert minden dolgunk már az új lakásban lesz. (Ez azt is jelenti, hogy többé nem kell Anya hisztijét hallgatnom, hogy hogyan tudnék neki jobban segíteni, aztán pedig konkrét dolgokat nem mond, csak elvárja, hogy találjam ki a gondolatait!)
Szóvaaaal ennyit a szomorkodásból, Zsombor próbáld meg nézni a dolgok jó oldalát. Remélem a gimiben lesznek olyan emberek akik kicsit megértenek.
Mára Anya azt találta ki, mert, hogy szerinte biztos totál depis vagyok azon, hogy nem tudom ezt a napot a nem létező barátaimmal tölteni, ezért estére foglalt asztalt egy menő tetőteraszos helyre vacsorázni és onnan fogjuk nézni a tüzijátékot együtt. Viszont anya beközölt nekem egy szabály: Tilos vinnem a telefonomat.
De így hogy fogok menő képeket csinálni? Azt hiszem be kell fejeznem az írást mert Anya ordít, hogy ideje elkezdenem készülni.
Most, hogy elkezdtem ezt az egész blogot, remélem majd egyszer vicces lesz visszaolvasni ezt az egészet. (Vagyis nagyon is remélem, hogy vicces lesz, nem pedig szomorú) *AGGODALOM*
vasárnap, augusztus 31.
Esős nap. Szokatlan. Hazdudnék, ha azt mondanám nem aggódom az iskola miatt. Az egész annyira...fura. És félelmetes. És hihetetlen. Egyszerre vagyok izgatott a körülmények nyújtotta lehetőségektől és egyszerre félek attól, hogy semmi jó sem fog kisülni belőle. De kezdjünk mindent az elején: A héten minden lefixálódott és Anyának sikerülni mindent elintézni és biztosítani a körülményeket, hogy beköltözzünk a lakásba. Ami nagyon jó és izgalmas.Ami a jó oldala a dolgoknak, hogy renegeteg mindent lehet csinálni és az év minden napjára juthat egy program és nagyon esztétikus az egész, látom magamat lefotózva mindenhol, de annyira szorongok azon, hogy mi van ha nem fog senki sem megérteni és nem lesznek barátaim és egyedül leszek. Vagyis maradok. Mármint jól elvagyok és nagyon sok mindenem meg van de...Hiányzik valami.
Hogy itt kiüritsem az enyhén depressziós és szélsőséges gondolkodásba menő agyam délután elmentem sétálni. Az utolsó délután az iskola előtt. Persze az egész előtt egy fél órás veszekedést kellett letudnom Anyával, mert mi az, hogy én egyedül akarok menni ugyebár, aztán közöltem vele, hogy gondolom holnaptól is minden nap kisérgetni fog a gimibe (amit mindketten tudunk, hogy esélytelen, hiszen kb ovis korom óta egyedül járok) és történetesen arra tervezek sétálni ami útba esik a suli felé tehát teljesen értelmetlen a féltése. Jól esik a féltése, de akkor is értelmetlen. Ahogy sétáltam az utcán (A Duna felőli oldalon! ) elbűvölő volt és amikort elértem a Parlamentig azt hittem elájulok annyira istenkirály volt. A házaknak nagyon antikok és minden bejárat egy hatalmas kapu szerű ajtó és nagyon nagyon sok menő hely van! Aztán annyit gyönyörködtem a Dunában, hogy valamit benéztem és egy kisebb szenvedés volt átkerülni a Margit-híd másik oldalára, de végül megcsináltam. Viszont persze közben próbáltam zavartalanul menőnek túnni az iPodommal való zenehallgatás közen (Taylor Swift - Begin Again...) Olyan menő lenne ha lennétek végre barátaim akik megértenek és megoszthatom ezeket a tapasztalásokat.
Jó volt ez a kis séta mert legalább megnéztem magamnak, hogy hol találom a metrót reggel nehogy eltévedjek. Szerencsés volt mert innen láttam meg a lehető legjobb helyet ahonnan lehet nézni a Dunát. A Parlament jobb oldala, ahol egy József Attila szobor van. Rengeteg külfüldi, de a nagy tér miatt elsozlanak. Egy hatalmas kerítés ahonnan csodálatos lehet a naplemente és lentebb sétálni ahol vagy padra vagy a lépcsőre is le lehet ülni. Ez nagyon romantikus!!!
Örülök neki, hogy ez egy kicsit elmulasztotta a bennem lévő kérdések élénkségét, mert egész végig hazafele azon gondolkodtam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen helyen lakhatok. Éppen mire felértem teljesen beborult az ég és most, hogy ezeket a sorokat írom esni kezdett. Csak bámulok ki az ablakon és nem létező emlékképek ugranak be rólam és a barátaimról amint a Duna mellett hülyülünk, nevetünk de vigyázunk egymásra és támaszai vagyunk egymásnak a nehéz időszakokban.
Nagyon izgulok a holnap miatt...
hétfő, szeptember 1.
Az első nap. Első nap!!! Úgy utálom cimkézni a dolgokat mert ezáltal felerősítek olyan eseményeket amik egyébként kicsit sem lennének parák. De az első nap!!! Próbálok nem hisztizni de nem megy. Kaotikus (viszont annál jobb ) nap volt, de kezdjük az elején. Nem tudom melyik a nagyobb probléma, hogy ha az ember döntésképtelen, hogy mit kellene felvennie egy ilyen "nagyon fontos eseményen" vagy az, hogy ünneplő ruhában kell menni amit történetesen gyűlöl és a világ legnagyobb nyomorékának érzi benne magát. Nekem természetesen az utóbbi maradt. Utálom, hogy ez az ing hatalmas, hogy a gallér vágja nyakam, hogy a nadrág úgy esik le a lábamon a cipőmre mint valami munkásnadrág és természetesen a szettem leggyűlöltebb pontja a cipő. Lenne! Ha nem cseréltem volna ki a bakancsomra, amikor Anya a munkába való készülődés kapkodásában nem vett észre. Végülis, ezt úgy sem fogja senki észre venni, nekem pedig minusz egy dolog ami miatt szoronghatok és plusz egy dolog ami jó érzést ad!Szóval Martens felhúz és iPod a fülbe. Indulhattam is le a Pozsonyi utcában, Kossuth tér és kettes metró, egy megálló. De az egy megálló! Bárcsak mondhatnám, hogy nem túl felhőtlen kedvem, problémamentesebb folytatást kapott, de sajnos nem. Kezdjük, ott, hogy életem leghosszabb mozgólépcső útját tettem meg szerintem és ezentúl nagyon sokáig meg is fogom, folytatva ott, hogy az emberek özönlöttek a metróba és konkrétán csak állóhelyem volt az is körülbelül egy négyzet centimeter. Egy kedves öregnéni pedig belém is könyökölt miközben a Ceasarstól hallgattam a Jerk it outot.
Dobogó szívvel szálltam le a tömeggel metróról, ahol várnom kellett egy kicsit mert a 2 felfelé mozgó lépcsőből csak egy volt elindítva. Aztán zavarodva konstatáltam, hogy a másik oldalt is fel lehet jutni a felszínre. Pánikolni kezdtem és azt tettem ami ilyenkor mindig a legjobb döntés: felhívtam Anyát. Ő pedig helybe igazított. A mozgolépcső sebesen haladt felfele és nagyon kellett vigyáznom magamra, hogy ne essek el.
Fújtam egyet amikor felértem a Deák térre, aztán rájöttem, hogy csak azt hittem, hogy felértem mert még várt rám egy mini mozgolépcsőzés. Előttem egy lány haladt aki látszólag éppen annyira próbált sietni mint én. Folyamatosan igazgatta magát és mozgolódtott. A festett vörös haja nagyon cool volt. Haladva felfele próbáltam belemerülni a zenébe és a érzelmeimbe. BUMMMM. Csak azt vettem észre, hogy fújjonganak mögöttem az emberek és kiabálnak, hogy "Siessetek már!", "Mi történik?", "Mit csinál ez a két hülye?" aztán feleszméltem a bambulásból, amikor rájöttem, hogy az egyik hülye én vagyok a kettőből. Hogy hogyan váltam az egyiké azt nem volt időm átgondolni, mert a problémát az okozta, hogy előttem álló lányak minden könyve kihulott a táskájából. A távolból irányító személyzet szinte azonnal megállította a lépcsőt és elindították a másik a oldalt. Szerettem volna tovább haladni, de a lány teljesen lefagyott és amennyire szerettem volna megúszni az első napot annyira szerettem volna neki segíteni is szóval ez kapóra jött. -Én annyira szerencsétlen vagyok! - mondta. -Nem vagy szerencsétlen, őszintén szólva azon lepődök meg, hogy ez nem velem történt meg, ha ettől jobban érzed magad - válaszoltam - Gyere segítek összeszedni. -Ne haragudj, hogy feltartalak, egyáltalán nem akartam, hogy igy alakuljon én csak szeretném, hogy minden rendben menjen az első napon. - Az első napon? - Szeretnék barátokat és nem én akarok a rangidős nyomi lenni, de úgy látszik ennek a tervnek már lőttek. -Akár lehetnénk lelki társak. - nevettem - Hova fogsz járni? Én is az első napomon való rohanás közepette vagyok. -MIIIIIIIIIII?! Tuti te is a Deákra jössz!? -Igen! - kiáltottam fel és elfogott egy indokolatlan öröm. Örültem, hogy végre nem egyedül kell elszenvednem magam a gimiig és majd bent nem úgy kell állnom mint egy kuka. Persze a nagy egymásra találásunka az emberek furcsán és szúrós tekintettel nézték, hiszen mire fel nem inkább a könyveket szedjük? -De cool a csizmád! - csillogott fel a lány szeme és mutatta - Nézd. -Úristen te is csizmában jöttél!!! Ráadásul ugyanaz a márka! - jöttem zavarba, a számhoz tettem a kezem köhögtem egyet és bemutatkoztam - Egyébként Zsombornak hívnak. -Én Noémi vagyok! Nézd! A kedvenc énekesnőm Taylor Swift! - és a kezében két oldalt fogva kezét kinyújtva muatta felém az utolsó füzezet amin Taylor Swiftes boritó volt. -Te is szereted??? -Azt hiszem egy kicsit. -válaszoltam bizonytalanul, mert nem akartam, hogy a tény, hogy nem én vagyok a legnagyobb rajongó véget vessen a hirtelen ismerkedésünknek.
Miközben a gimihez sétáltunk, rövid volt az út, de nekünk elég volt, hogy ledaráljuk a fél életünket. Amikor mindketten realizáltuk, hogy egy osztályba fogunk járni felkiáltottunk és úgy öleltük meg egymást mintha már ezer éve barátok lennénk. Azt hiszem ez egy nagyon jó barátság kezdete.
A minusz egyedik percben már nagyon jól el vagyok valakivel és biztos, hogy nem kell az egész napot egyedül töltenem és egyedül átesnem a kínos első élményeket, nem beszélve arról, hogy ezekhez az eseményekhez el is kell jutni ami így elsőre lássuk be nagyon nehéz és bonyolult. Vagy ezerszer lejátszottam már magamban az első találkozásokat de azt sose gondoltam volna, hogy alakulhat így.
A suli ajtón bátran és ketten (!!) csörtettünk be és örömmel konstatáltam, hogy senkinek sem a világ legnagyobb öröme ünneplőben lenni az első nap, mert mindefele fancsali arcokat láttam. Ezen kívül pedig ott voltak a diákok akik a legnagyobb magabiztosággal mentek az útjukra és persze voltak a miénkéhez hasonló elveszett tekintetek is, akikben annyi kérdés, bizonytalanság, izgulás volt.
Mivel kezdett kisebb káosz kialakulni megszólalt a hangosbemondó és mindenkit az osztálytermébe vezényelt. Az éles hang bemondott minden osztályt és az osztály mellé az osztályterem számát. Még mindig tiszta para volt a helyzet és a nyakamban dobogott a szívem, de hatalmas könyebbséget jelentett Noémi és, hogy vele megoszthattam a kételyeim. És az pedig csak a hab volt a tortán, hogy ő mindig rám kontrázott az övéivel. Bár neki az volt a legnagyobb félelme, mivan ha rajta kívül nem lesznek Taylor fanok, mert akkor kivel fogja majd együtt hallgatni szünetben. Hát nem is tudom...First world problems?
Időnként hol szorongóbbnak, hol magabiztosabbnak éreztem magam és amikor már azt hittem minden a legnagyobb rendben van, amikor az osztályterem elé értünk teljesen lesokkoltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, hogy nem vagyok egyedül, vettem egy nagy levegőt és beléptünk a terembe.
-Sziasztok - köszöntünk egyszerre Noémivel a többiek egy pillanatra megálltak és visszaköszöntek aztán folytatták a beszélgetést. Egymásra néztünk és konstatáltuk, hogy ezt is túl éltük.
Ezután persze volt időm megfigyelni a termet, a bejárattal szemben hatalmas régi ablakok, 3 oszlop padsor, amikbe kettesével lehetett ülni és középen egy hatalmas tanári asztal. Az első sorok még üresek voltak, de azt hiszem túl ambíciúzus lett volna oda ülni és amúgy is én túl szociálisan kínos vagyok, hogy az első sorba üljek. A hátsóbb padok már foglaltak voltak, egy-egy szabad hely volt, de mivel szeretettem volna Noémivel ülni és még beszélőviszonyban sem voltunk a többiekkel gondoltam esélytelen lenne alkudozni. Szóval a választásom az ajtó felőli oszlop 2 sorára esett. Letettem a táskám jelezve Noéminak, hogy megtaláltam a tökéletes helyünket ő pedig bólintva leokézta a döntésem.
Éppen pakoltuk ki a tolltartónkat és valami füzetet, hogy majd írni tudjunk bele, amikor úgy éreztem, mintha valaki nagyon figyelné. Mintha valaki nagyon az aurámban lenne...ÁÁÁÁÁÁÁ! Hirtelen elfordultam és a száket sikerült magammal fordítani, ezzel megfosztva az illetőt, hogx bármire is támaszkodni tudjon így Kornél (mint utólag kiderült ) teljesen arca esett.
- Micsoda bemutatkozás. - dünnyögte - Ez fájt egyébként. Én csak jó fej akartam lenni és bemutazni, ha már nektek nem sikerült!
- Ne haragudj, de nem hinném, hogy az a legjobb módja a bemutatkozásnak, hogy csendben a másik feje mellé hajolunk, természetes, hogy az ember ilyenkor megijed!
Mindegy az eset után Kornél bemutatkozott és mi is bemutatkoztunk neki ő pedig elmondta, hogy szinte mindenkivel beszélt már az osztályból és megfejtettük, hogy a szituáció még mindenkinek nagyon új és igazából senki nem tudja, hogy mit szólhatna a másikhoz. De ő révén annak, hogy az a fajta, laza, bátor és vicces srác próbát tett és próbált mindenkint megismerni és ahogyan egyre több lett a létszám az új embereknek mindig bemutatta az előzőeket. Nem valami szégyenlős, mert mutogatott is közben. Még szerencse, hogy metrós baleset miatt kb utoljára érkeztünk mert így volt szerencsénk megismerni a többieket. Sorban: mögöttünk Liliána (szigorúan csak Lili) és Timi. Ők ketten már egy általános iskolába is jártak. Lili érdeklődik a divat iránt és amolyan csak azt tanulja meg amit muszáj, de azt nagyon. Timi csendes és félénk de Kornél szavaival élve nagyon para a csaj. Él hal a fantasy regényekért és a szülei azt a kikötést adták neki, hogy csak akkor vesznek neki új könyvet ha kiolvassa a kötelező olvasmányokat. Erre fel körülbelül két hét alatt kiolvasott mindent, és ezek mellett még 15 könyvet a nyáron. Wow. Mögöttünk a leghatsó pad üres. Középen az első pad szintén. A második padban Zita és Dia. Ők nagyon jók a tesiben, sport versenyeken már találkoztak és amióta felvették őket eltervezték, hogy egymás támaszai lesznek. Zita gimnasztikában jó jó Dia pedig nagyon jó futó. Harmadiksorban Benjámin, egyedül ül. Róla nem tudott meg semmit Kornél mert egyszerűen nem szólt hozzá. Szóval ő ilyen alter. Benjámin mögött Kornél és Valentin. Kornélt már tudjuk, hogy ő vicces és laza, Valentin pedig amolyan komoly és laza. Szóval ők ketten kiegészítik egymást, itt a gimiben találkoztak először, de rögtön egy hullámhosszra kerültek. Ablakfelől leghátsó sor Dani és Barna. Az már nagyon sokat mesél a személyiségükről, hogy ők oda ültek, szóval nem kell mondanom semmit. A fiú nagyon egymásra talált azok alapján amiket Kornél mesélt. Daniék előtt üres a pad és előttük Evelin és Blanka. Ők kitúnő tanulók voltak eddig, Evelin országos versenyt nyert Biológiából és Kémiából, Blanka pedig a francia nyelvben hasít. És végül legelől Krisztián. Szerintem róla sokat elmond, hogy már rögtön az első sorba ült, de a védelmére szóljon, hogy leglább az ablak felől. Igazából róla csak ennyit mondott Kornél és, hogy tuti stréber. De ezt biztosan csak abból szűrte le, hogy szemüveges. - És ennyi - mondta büszkén Kornél aztán összehúzta a szemét és gondolkodni kedzett.
- Valami nem stimmel. - Hirtelen számolni kezdett és felkiáltott, hogy még hiányzik valaki! 15-en kellene lennünk. Kicsapódott az ajtó és Barbi belépését egy egy hatalmas illatfelhő előzte meg.
Sziasztok! A nevem Barbi és... - elhallgatott. - félbehagyta a mondanivalóját körbenézett és elsötétült arccal leült elénk az első padba. Aztán megordult és megszólalt:
-Nos. Sajnálattal realizálom, hogy nem ez a legjobb osztály amibe bekerülhettem, de ez van. Innentől szeretnék csak a tanulmányiamra koncentrálni mert az tiszta, hogy a barátkozásra nem fogok tudni: hiszen ahogy mellékelt ábra mutatja - mutatott az osztályra - nincs kivel.
Persze mindannyian lefagytunk és próbáltunk egy kis hatásszünetet hagyni, hátha ez csak valami vicc. Sajnos ebben semmi vicc nem volt. Egyedül Kornél volt elég bátor, hogy egyet előrelépjen tőlünk és annyit mondott:
Akkor biztosan te leszel a bunkó!
-Te ostoba! Az sem tudod milyen ha bunkó vagyok. Egyszerűen csak úgy látom, hogy nincs az osztályban hozzám hasonló kaliber.
-Ha szeretnék bemutatok neked mindenkit és akkor megtudod! - incselkedett Kornél.
-Fogd be és kötekejd velem! Erre semmi szükség, én a saját tapasztalataim alapján itélek. És amit most el tudok mondani: gáz.
Ez egy kicsit elszomorÍtott, mármint nem az, hogy legázoztak, mert van abban valami felemelő ha 15 másik emberrel osztozol ezen a jelzőn ami kevésbé teszi ezt zavaróvá. Ami inkább engem zavart, hogy így nem tudtam meg, Kornélnak mi volt a rólunk alkottott egy mondatos benyomása. "A nyomi fiú aki most költözött fel és a lány aki nem tudja eldöntnei, hogy inkább Swiftie vagy Directioner e." ..."Ja és miattuk estem pofára." Azt hiszem ezt már soha nem fogom megtudni.
Volt körülbelül 4 percem elgondolkodni, azon, hogy Barbi mit mondott és végül arra jutottam, hogy semmi értelme nincs ezzel foglalkozni. Hogy igaz e? Lehet az alapján következtetéseket levonni, hogy még 1 percet sem beszélt valaki valakivel? Lehet csak egy nagyon rossz napja van és most rajtunk próbálja levezetni. Sajnálom, de nem én leszek az aki ezek után felvidítja.
Megszólalt a csengő. Mindenki leült a padjához és vártuk, hogy megérkezzen az osztályfőnőkünk.
Lengyel tanárő: Angol tanár, középkorú, alacsony fekete vállig érő haj, szemüveg, kedves arc. - Gyerekek - mosolygott - üdvözöllek Titeket. Én Lengyel Veronika tanárnő vagyok.
Ezután Tanárnő bemutatkozott és sorban mindenkinek mondania kellett magáról valamit. A bemutatkozás végén megköszönte és leült az asztalhoz, elővette a naplót.
-Nos, szeretném felírni az ülés rendet, de mivel nagyon szétszórtan ültök és ez így nagyon hézagos szeretnék egy-két változást eszközölni. Lássuk csak, az már biztos, hogy ez így nem maradhat. Ó felnőttek régi trükkje: felvette az első legszélsőségesebb opciót amit természetesen mindenki elutasított. A trükk pedig az, hogy ebbe érvelés nélkül belement így a soron következő változtoztat már könnyen el tudta fogadtatni. Jó az igazsához tartozik, hogy ezek teljesen érthető kérések voltak és mint aki teljesen ránk hangolódott nem bolygatta meg az egyensúlyokat.
Rendben, azt el tudom fogadni, hogy ide legelőre senki nem szeretne ülni. Legalább több hely marad nekem (). Én is voltam ám diák tudom, hogy megy ez. De amihez ragaszkodom: Kornél és Valentin onnan hátulról kérlek üljetek át az ablakfelőli padsor utolsó előtti padjához. Krisztián, Barbi, Benjámin ti egyedül ültök. Ehhez nem ragaszkodom, de javaslom, hogy üljetek összébb.
- Köszönöm a tanácsot Tanárnő, de én inkább maradnék itt elől egyedül, mert nem leszek az aki mellé kényerből ültetnek valakit és aztán egy évig kínosan ülünk egymás mellett mert 0 közös dolog van bennünk. - válaszolta Barbi, mi pedig egy emberként bólogattunk az érvelésén.
Én is azonos véleményen vagyok - mondta Benjámin.
így Krisztián egymaga maradt.
Én nagyon szívesen ülnék valaki mellé, de mivel úgy látszik nincs más választásom ez így marad. - Szegény.
Most, hogy meg van a végleges ülés rend szeretném lediktálni az órarendet és szeretném kérni, hogy mindenki írja le.
Ezután következett a napirend.
Ma délig fog tartani a tanítás, de ne izguljatok, ez a nap nem a tanulásról fog szólni. De kezdjetek el örülni, szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy az holnaptól gőzerővel fog elindulni. Legalábbis nagyon ajánlom. Ez a nap arra van, hogy megismerjétek kicsit jobban egymást és az iskolát. Minden kilencedikes osztály fel van osztva óránként, hogy ki mikor járja körbe az iskolát. Mi 11-kor következünk.
Szóval így telt az első nap. Megismertük, hogy mik a belépés szabályai, hogyan kell használni a beléptetőkártyát, hozzáférést kaptunk a digitális naplóhoz (amit minden szülőnek délután küldenek ki e-mailben, brühühüh), hányra kell érkeznünk, melyik csengő mit jelent, hogy van sulibüfé, hol van a tesiterem, az ebédlő, hol vannak a kulcsfontosságú termeink, melyik folyosó hova vezet, hogyan és mikor lehet kimenni az udvarra és megkaptuk a tanárok névsorát akik tanítani fognak minket. Még a suli legrettegetebb pontjára is elmerészkedtünk, persze szigorúan csak az osztályfőnőkünk védelmével: a tanári folyosóra.
Mindeközben fel fel vettük egymással a szemkontaktust, félszavakat szóltunk és próbáltunk közeledni egymáshoz. De persze ez így elsőre és ennyi emberrel nagyon nehéz. Kivételt képez ez alól Kornél. Ő játszotta, vagyis inkább pontosabban szólva megélte a nagy összefogó szerepét.
Sajnos a Deák tér felfedezése még várat magára, mert nap végére hulla fáradtak lettünk és amint kicsöngettek megcéloztuk Noémivel a kettes metrót. Ő is a metró vonalán lakik de ő tovább megy mint én.
Összegezve egyáltalán nem volt olyan vészes mint gondoltam és tök jó, hogy kicsit kiderült, hogy mindenki izgul és nem csak én és, hogy mindenkiben vannak félelmek és bizonytalanságok amik felett nem mindig tud felkeredni. Az osztályomról való első benyomás pedig nagyon jó, alig várom, hogy jobban megismerjük egymást. Biztos vagyok benne, hogy Barbi is jobb fej mint aminek tűnt.
A dolgok úgy tűnnek, hogy szépen bontakoznak ki és már van egy barátom: Noémi. Félelmetes? Az volt. Túl vagyok rajta? Igen. Zsomborosan? Naná! Ezek után menni fog holnap? Igen! Várom már? Egy kicsit.
Most pedig megjött Anya és sztorizhatom el neki az egész napom extra részletességgel. Szóval Kedves Naplóm, holnap újra találkozunk.